naplo_alap


Kétségek nélkül: Szertartásvezetéssel is igazi...

Végre itt a tavasz! Annyira vártuk már mindannyian. Kicsit késett, de megérkezett, és vele együtt elindult az esküvői szezon is. Igaz, már az előző hónapokban is volt részem esküvőt vezetni, de az igazi hajrá csak most kezdődik. Még éppen csak melengetett a napsugár, amikor a Duna parton hajós esküvőre invitált egy kedves pár. Milyen is egy szertartásvezetős esküvő? Sokan felteszik még a kérdést. Míg át nem élik, azt gondolják, hogy amikor másodszorra mondja valaki az igent, annak már nincs túl nagy jelentősége. Valóban? Nos, ezt a bejegyzésemet pontosan ezért is írom, vagyis írja Nektek az a fiatal pár, akik talán szintén ezt gondolták elsőre. Aztán megélték, és egészen más jutott eszükbe. Hogy mi is? Álljanak most itt a menyasszonyomnak a sorai, hisz azt gondolom, ebben minden benne van
J

Kedves Marian!

Szeretnénk megköszönni a szombati munkádat és hozzáállásodat!

Mindketten úgy éreztük, hogy most házasodtunk össze igazából :)) Az egész szertartás éppen annyira volt megható, amennyire szükséges volt, semmi "csöpögés" :) A vendégektől is olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy mennyire egyszerű, ugyanakkor szép volt, nagyon elegáns, semmi magaszt, semmi felesleges rizsa, az egész úgy volt tökéletes, ahogy volt. Nagyon örülünk, hogy TE dolgoztál velünk, úgy éreztük, hogy mindenben maximálisan rád bízhatjuk magunkat.

És egyébként olyan fura, mert nekem úgy igazából tegnap este esett le az egész. Nem gondoltam, hogy ettől a rendezvénytől bármi is változni fog bennem, hiszen 6 éve élünk együtt, de estére tudatosult valahogy bennem több dolog, amikről a szertartáson beszéltél. Eddig is fájdalmasan mélyek voltak az érzéseim Tamás iránt, de ez most csak fokozódott.

Az esküvő nagyon jól sikerült állítólag, mi belülről nem tudtuk teljesen ezt felmérni, gondolom ez általában így szokott lenni, száz felé szakadtunk, egymással is volt olyan, hogy csak akkor futottunk össze a két asztalsor között, amikor a vendégeket jártuk. Mindenesetre hajnal 3-kor szálltunk be a taxiba, kb fél2 körül mentek el az utolsó vendégek. Ennek fényében valószínűleg rendben volt tényleg, mert azért viszonylag elég korán is kezdtük, a társaság zöme sem a huszonéves bulis fiatalokból állt...


Nyitótánc a Grassalkovich Kastélyban

Néhány nappal a pezsgők durranása után lázasan készültem a hétvégi szertartásvezetésemre, hisz elkezdődött  egy újabb szezon. Mindjárt az év első hétvégéjén fenséges helyszínre kerültem. Gödöllőn a királyi kastélyban várt a pár, hogy kimondhassák előttem azt a bizonyos igent     :)    Nem is értem egy ilyen alkalom után, hogy miért is koncentrál a legtöbb pár a nyári esküvőkre? Ahogy beléptem, már orromban éreztem a forralt bor illatát, néztem a meleg fénnyel világító gyertyákat, és átforrósodtam teljesen. Lenyűgöző helyszín, gyönyörű fiatal pár. Kell ennél több, hogy elfelejtsük a kinti hideget? Ahogy elérkeztünk a szertartás kezdetéhez annyi minden eszembe jutott. Milyen szép is ez az év kezdés, gondoltam. Aztán felvettem a szalagomat, igazítottam még egyet a ruhámon és elindultam a kivont karddal díszsorfalat álló katonák között lelkész kollégámmal, hogy a 120 főt meghaladó násznép előtt elérkezzek a szépen díszített asztalomhoz. Amikor megszólalt a bevonuló zenéje és a menyasszony igazi királynői módon bevonult az őt megillető helyre, ahol már dobogó szívvel várta őt a vőlegény, hááát elérzékenyültem. Csak mosolyogtam és átadtam magam ennek a fantasztikus érzésnek. Majd vettem egy mély, de halk levegőt a mikrofonom felé fordulva, ránéztem a szerelmesekre, és adtam nekik egy szép emléket.

Remélem, hogy ebben az évben még nagyon sok ilyen élményemről írhatok a naplómba, megosztva örömömet mindenkivel, aki olvassa. Az esély úgy tűnik, már meglesz, hisz  szebbnél szebb helyszínek várnak rám, ha belenézek a naptáramba. Három napja pedig beszéltem egy nagyon kedves menyasszonnyal. Nos, ő valami olyat dobott fel nekem, amin ámulva csodálkoztam. Most nem árulom el, de ha megvalósul a helyszín, amiben őszintén reménykedem, azt mindenképpen megosztom veletek.


Tavasz van, milyen szép tavasz...

Egy áprilisi esküvő vezetésére készültem. Izgatott voltam, mert nagyon szimpatikus volt a pár. A helyszín sem mindennapi: hajó az öreg folyón. Az idő kellemes, a násznép már beszélget, majd lassan érkeznek a fiatalok... A hajó ajtajában várom őket a megbeszélt menetrend szerint, amikor megáll a menyasszonyi autó, felcsendül a zene, buborékokat fújnak a lányok és integetve kiszáll a pár. Fergeteges a hangulat, a zene magával ragad mindenkit, a Erzsébet hídon sorban állnak az emberek, turisták hada kapkodja a fényképezőgépet. Én mosolygok, és csak nézem őket. Amikor elkezdődik a szertartás, a hajó lágyan ringatózva elindul a Dunán. Le és föl haladunk, miközben elhangzik az igen és koccannak a pezsgős poharak. Majd egy meglepetés a híd felől: kedves baráti gesztusra kapjuk fel a fejünket amikor a hídon leengedve egy hatalmas lepedőn elolvassuk a feliratot: Sok boldogságot! Egy órányi utazás után, élményekkel gazdagodva kikötünk. Hazafelé az autómban azon merengtem, hogy mennyire szép is a város onnan középről. :) Mindenki látja az egyik, majd a másik partot is nap, mint nap, de egy esküvő gyönyörű tud lenni, félelmetesen hangulatos a Duna közepén. Át kell élni ezt az érzést és meglátjátok. Ha valaki még a helyszín választáson törné a fejét, merem ajánlani a hajós esküvőket, felejthetetlen élmény.


Tündéri esküvő...

A helyszín maga a tündéri és nemcsak a neve miatt, hanem az ott dolgozók rugalmassága, hozzáértése, embersége miatt is. Szeretem ezt az éttermet, több esküvőt vezettem már itt és még sosem csalódtam. Valami mestermű az a pezsgőkoktél, amit a gratulációkor szolgálnak fel nekünk. Azért mert ínycsiklandozó kinézetű, és azért mert isteni finom :) Májusban járunk már, amikor a naptárat lapozom. Újra ebbe az étterembe visz az utam. Fiatal, csodaszép szerelmespár vár rám. Jó rájuk nézni, hisz látszik mennyire szeretik egymást. Izgatottak amikor megérkezem, még átbeszélünk néhány apróságot, majd beállunk a megbeszélt bevonulási sorrendbe. Hátranézek, mosolygok, majd veszünk egy mély lélegzetet és elindulunk szépen sorban. Ott várom őket a díszített asztalomnál, hogy a szemükbe nézve elkezdhessem az ünnepi beszédemet. Jó érzés rájuk nézni, ahogy a szertartás közben óvatosan megfogják egymás kezét, majd egy-egy szívükhöz közelálló mondatnál fátyolossá válik a szemük. A gratulációnál már vidáman mosolyognak ők is és kortyolják az édes nedűt. Szépek ezek a pillanatok és maradandóak is. Hónapokkal később is szívesen emlékszem vissza az ehhez hasonló esküvőkre. Feldob hazafelé menet, egy igazi energiabomba. Azért is várom mindig lázasan a következő esküvőm időpontját, mert hihetetlen mennyiségű energiát kapok tőlük, amit ez úton is köszönök.


Emberség, jóindulat, tisztelet...

Néhány szó, ami manapság sok ember szótárából hiányzik. Annak a hölgynek a szótárából biztosan, akitől május végén kaptam egy levelet. Levélíróm nemcsak a maga nevében, hanem egy egész "szövetség" nevében írt. Igaz, az e-mail címből ítélve a kérdőjelet a mondat végére teszem, hogy valóban onnan jött-e a levél ahonnan jelezte, no de mindegy. Ha igen, akkor még nagyobb a csalódásom. Azt írta, hogy FELHÁBORÍTÓ az oldalam tartalma, majd ecsetelte a miértet, közben magyarázatot követelt, a végén még oktatott is, amit egyáltalán nem értettem. Ez volt az első olyan beérkezett üzenet, amit a törlés gomb lenyomásával reagáltam le, mert "akinek nem inge, ne vegye magára" . Első körben hogyne bántotta volna (leginkább az egomat, az van mindenkinek), majd mélyen elgondolkodtatott. Komolyan. Az természetes számomra, hogy a világon nem létezik olyan szolgáltató/szolgáltatás, ami mindenkinek tetszik, mert ugye nem mindenki szereti a csoki tortát sem, de ha szóvá tenni valóm van is, azt biztos, hogy nem ilyen stílusban jelzem egy olyan illetőnek, akit nem is ismerek és még egy árva mondatot sem váltottam vele az életem folyamán. A levél mindenre kiterjedő volt, pusztán azt az apróságot felejtette el levélíróm, hogy hozzászólásával igazából önmagát jellemezte. Hmm, el sem hinnénk, hogy egy egyszerű levél mi mindent elárul rólunk. A "majd én megmondom neki a magamét!" nem dühített fel, inkább sajnálatot váltott ki belőlem.

Sokszor utazom tömegközlekedéssel és időnként nézegetem az emberek arcát. Legtöbbször szomorúságot látok, könnyeket. Alig mosolyt. Ilyen mostanság az élet, halljuk gyakran. De miért is tartunk itt?? Nos, azért (is), mert vannak emberek, akik ha másokat boldognak/boldogulni látnak, valamivel megpróbálják a maradék jókedvet is letörölni az arcáról. Amikor elolvastam a levelet, azon gondolkoztam, hogy milyen ez az ember? Hát az biztos, hogy nem kiegyensúlyozott, a boldogtól is igen messze állhat. Az, akinek erre van ideje, hogy ilyen stílusban nyilvánítson véleményt, elégedettséget remélve magának, az nem semmi. Ezt a sztorit csak azért írom le a naplómba, mert a sok pozitív, kedves üzenet közé bizony kerülhet olykor egy ilyen is, ami  tanulságos azért, hol is tartunk mostanság. A legmegdöbbentőbb az, hogy ez a hölgy hasonló területen dolgozik, mint én, legalábbis ezt írta. Vajon, hogy bánhat a hozzá érkezőkkel? Talán azon csodálkozik, hogy nem választják elegen? Mitől fél? Ebben a szakmában a párok a legboldogabb pillanatukban keresnek meg bennünket, amikor nyitott a szívük, hisz szerelmesek, leginkább fogékonyak a szépre és a jóra. Ebből adódóan ösztönösen, zsigerből fogják érezni, hogy ki az, aki hozzájuk hasonló a szolgáltatók közül, hiszen az lesz az az ember, aki széppé varázsolhatja a nagy napjukat. Ennek a hölgynek kívánom, hogy legalább egyszer az életben érezze át azt, amit én már szerencsére sokszor megtapasztaltam, a következőket: amikor kimegyek az általam vezetett esküvő helyszínére, a menyasszony és a vőlegény!!!! is, amikor meglát, fülig ér a mosoly az arcán, puszival köszöntenek, majd a szertartás végén elérzékenyülve mondják: köszönöm. Élje át legalább egyszer azt, hogy az esküvő után egy évvel is kap "Mizujs veled?" kérdéssel levelet. Az esküvő után hónapokkal együtt vacsorázik, teázik időnként a párral. Megköszöntik a születésnapján, mint engem, és megosztják vele életük legszebb pillanatát pl., hogy megszületik a gyermekük, mint velem. Ha egyszer is átéli majd ezt az érzést, akkor boldog lesz, és soha többet nem jut eszébe az, hogy azon gondolkozzon, hol bánthatná meg a másikat. Mert egy sikeres, kiegyensúlyozott, boldog embernek ez eszébe sem jut. De ahhoz, hogy az legyen, elsősorban önmagát kell megjavítania. Őszintén örülök annak, hogy nem ezen a szinten vagyok. Annak, hogy már eljutottam oda, hogy örülni tudok mások sikerének is, nem az irigység vezérel. Hogy a tortából megelégszem egy szelettel, nem akarom magaménak az egészet. Talán azért van az, hogy eljutottam odáig, hogy ma már le tudok ülni a "konkurenciámmal" kávézni, olyan szertartásvezetőkkel, akik hozzám hasonlóan fent vannak az interneten, ugyanezt a szolgáltatást hirdetve. Mégis tudok velük beszélgetni a szakmai dolgokról, tudunk egymásnak tanácsot adni. Előfordult már velem az is, hogy amikor én egy napon nem tudtam már elvállalni az érdeklődő pár esküvőjét, megadtam nekik egy másik szertartásvezető telefonszámát. Megtehetném, hogy hallgatok, de nem. Mert ezzel segítek a párnak és a adok egy munkát a másik szolgáltatónak. Közben pedig nem az jár a fejemben, hogy nehogy már neki jó legyen!!!! ő az "ellenfeled". Elméletben talán, de gyakorlatban meg ő is egy ember, aki dolgozni szeretne, boldogulni, élni. Ja, hogy pont azt a szakmát választotta, mint én? Hát legyen, a tortából neki is jár egy szelet. Hála istennek van annyi esküvő, hogy egy ember nem vezetheti le mindet :) Összefogás, egymás segítése, élni és élni hagyni. Szerintem ez előrébb vinné a dolgokat minden téren. No de ehhez "fel kell nőni". Ez pedig manapság sajnos csak keveseknek sikerül...



50 éve jóban, rosszban...

Ez az első júniusi esküvőm, rögtön 2-án vagyok hivatalos Budapest egyik legszebb Villájába. Kora délutánt mutat az óra és én már ott vagyok a helyszínen. Előző nap még izgatottan hív fel a feleség és érzem a hangján, hogy olyan érzése lehet, mintha most történne először. Észre se venni, hogy közben egy fél évszázadnyi idő eltelt. Egy üdítővel a kezemben sétálok, amikor lelkész kollégám is megérkezik a helyszínre. Hát hogyne lenne ott, isten áldása is jelen van az eseményen. A szépen feldíszített ceremónia helyszínén szentjánosbogarak módjára világítanak a mécsesek, égnek a fali gyertyák. Bepróbálom a mikrofont, átbeszélem a zenei aláfestést a technikussal és közben a virágdíszt igazgatom az asztalomon. Rajra középen a szám: 50. Jézusom, még emberi életkorban sem kevés, nemhogy házasságban! Olyan hangulat van a teremben, hogy már érzem, valami különlegeset tartogat. A feleséggel átbeszéljük még a részleteket, előkerül a férj zsebéből a gyűrű is. Amikor beállunk a kezdéshez még néhány szót váltok a párral. Izgul Judit? -kérdezem. Elcsukló hangon érkezik a felelet: Igen! - Majd tovább válaszol: Sokkal izgalmasabb, mint fiatalon. Olyankor annyira könnyen mondja az ember, hogy igen, no de most! - Mennyire igaza van, fut rajtam végig. A férj szintén lázasan keresi felesége kezét és megilletődve kérdezi, ki hova is ül? Elmondhatatlan érzés egy 50. házassági évfordulót megerősíteni, a szertartást levezetni. A szüleimmel egyidős a pár, ha rájuk nézek őket látom magam előtt. Csodálatos azt látni, hogy van igenis olyan szerelem, ami még évtizedekkel az igen kimondása után is működik. Ebben a világban ahol annyira felgyorsult már minden, ahol a legnagyobb kihívás egyben tartani a családot, együtt maradni a választott emberrel. Nagyon jó érzés nézni azt a párt, akik bizonyára sok mindenen keresztül mentek már, együtt. Az unokák a tanúk, a család és a barátok már bent várakozva figyelnek, amikor megszólal Szekeres Adrienn hangja: Te lettél a minden! És elindulok... Mögöttem szépen, lassan, kéz a kézben érkeznek az ünnepeltek. Amikor elkezdem a beszédemet már érzem, hogy a hangom nem a régi. Persze a vendégek ezt nem érzékelték, de a lelkész kollégám azonnal. A szertartás végén odalép hozzám, felém hajtja a fejét és ezt súgja: Érződött a hangodon, hogy mennyire elérzékenyültél. Ő észre vette, hát hogyne. Nem az első, hogy együtt dolgozunk, már ismer jól. Az egyházi résznél, amikor a férj és a feleség újra elmondják a már jól ismert eskü szövegét, nyelek egyet. Megható, minden arról szólt, ha most kezdenék, akkor is egymást választanák. Jó minta ez bárkinek. Nem elfutni a problémák elől, hanem megoldani, közösen. És lám sikerül, sikerülhet...


Görögbe fogadva, avagy isteni élmény Zeusz földjén
Wedding day: 2012.07.03 - Korfu - Kassiopi


A repülőn ülök és írom ezeket a sorokat. Nehezen megy... nem azért mert nincs, mit írnom, hanem mert az sem tudom, hol kezdjem. Csodaszép élmény van mögöttem. A gép zúgását hallom, a pilóta mondatainak foszlányait. Ahogy kinézek a gépmadár ablakán, még látom Korfu fényeit. Éjszaka van, vége a napnak, vége ennek a gyönyörű esküvőnek is. A sziget még mindig varázslatos, nem csoda, hogy ez a fiatal pár nemcsak egymásba, de ebbe a gyöngyszembe is beleszeretett.

Január volt, hideg téli este, amikor megcsörrent a telefonom. Fiatal, kedves női hang mondta el, hogy van egy álma... Korfun szeretné kimondani az igent szerelmének. Rám esett a választása, amikor szertartásuk levezetéséhez szertartásvezetőt kerestek. Feltette hát a kérdést: Eljössz velünk? Először azt hittem rosszul hallom a helyszín nevét, de egy pillanatnyi csodálkozás után válaszoltam: természetesen. Majd találkoztunk személyesen, sokat leveleztünk, beszélgettünk és eljött a nagy nap, amikor indulni kellett. Július első esküvője volt az övék, 4 napot töltöttem Velük (ők még természetesen maradtak, én visszajöttem, hisz várt már rám a következő esküvő levezetése), együtt díszítettük az esküvő helyszínét, készültünk minden pillanatra. A tenger csodakéken tükröződött (én nem tudom ezt másképp írni, ilyen kéknek még sehol nem láttam), ragyogott a nap, mosolyogtak a barátok, családtagok. A fotózás magáért beszélt, a tenger, mint háttér, a gyönyörű menyasszony, a görög hangulathoz illő elegáns vőlegény hófehér öltönyben. Az emberek sorban gratuláltak, majd látva rajtam a piros-fehér-zöld szalagot, hozzá az amúgy tényleg olaszos mentalitásomat
J odakiabáltak hozzánk: Italy?? Nem, nem, ráztam a fejem! Majd büszkén mondtam: Hungary J Örömmel vették tudomásul, hogy egy szertartás erejéig ugyan, de Görögországba csöppent Magyarország, ami valami különleges érzés volt. Majd elérkezett a pillanat. Nehéz pillanat volt. Azért, mert éreztem "feladták a leckét", jó értelemben persze J A látvány magával ragadt, ilyenkor az embernek elakad a szava, nemhogy megszólaljon és beszéljen. Meseszép volt minden. Megható, ahogy könnyektől fátyolos hangján Szilvi kimondta az igent, majd Robin is az látszott, hogy közel áll a síráshoz. Szavakat találni is nehéz, hogy ezt átadjam. A pezsgőzés már oldott a mámoros állapoton, majd elkezdődött a hajnalba nyúló ünneplés. Igazi görög konyha várt bennünket, kizárólag a helyi specialitásokat kóstolhattuk sorra, amit egyértelműen egy kitűnő görög szakács Aris készített nekünk. Másnap még volt időm "ejtőzni" egy kicsit a gép indulásáig, hisz közel éjfél volt már, amikor felszálltunk. Ahogy a tengerparton pihentem, néztem a hullámzó fodrokat, csak ennyit tudtam, szó szerint kinyögni: Köszönöm. A vendégkönyvbe is leírtam az érzéseimet, leírtam mindent, amit útra valónak szántam. És leírtam, hogy köszönöm ezt az élményt, köszönöm, hogy ilyen szerencsés vagyok, mert én lehettem az, aki itt lehetett és mindezt átélte. Valamint köszönöm az újonnan kötődött ismeretségeket, átbeszélgetett órákat. Ne gondoljátok, hogy egy ilyen esküvő mekkora luxus, ó nem. Szilviék lemondtak arról, hogy 100 fős legyen a násznép és csak a legfontosabb embereket hívták magukkal. A legközelebb állókat. Mindenki segített mindenben, és összeálltak szépen a dolgok. Így válhatott valóra egy álom, valóra válhatott egy kívánság. Öt évvel ezelőtt már jártam a szigeten, de dobogott a szívem, ahogy újra közeledtem. Jó volt visszatérni, ismét látni a keskeny, meredek kis utcákat, ismerős helyeket. Éljétek át egy picit "élőben" Ti is, milyen lehetett... és soha ne mondjatok le az álmaitokról, mert szervezés kérdése és ott lehettek Meseországban :)





Új évre hangoló...

...avagy hópelyhes évzáró esküvő

Már az év kezdete is fantasztikus volt, amikor rögtön az első hétvégén esküvőt vezettem. Nem gondoltam (bár bíztam benne), hogy ugyanígy zárom majd ezt az évet. És megtörtént!
J Az utolsó szombat is esküvővel zárult. Valami csodálatos érzés volt a karácsonyi girlandoktól, gömböktől ragyogó fenyőfa mellől, az All I want for Christmas is you dallamát hallgatva átlibbeni a szilveszteri Happy new year! hangulatba, ahová egy nagyon helyes pár invitált meg engem. Az év vége ünnepi mámorban telt, remélem nektek is J A szeretet ünnepe még ott hagyta nyomait, a várokozással teli új év pedig már kopogtatott, amikor elhangzott a két szerelmes Igen - veled! egyszerű és nagyszerű kijelentése. Ismét megállapítottam, hogy mennyire különleges egy téli esküvő! - sajnos nem sok van belőle nálunk, pedig, aki kipróbálta, az biztos nem felejti az utánozhatatlan hangulatát. Érzed a sült gesztenye illatát, és ahogy a forró puncs, a fahéjas csokoládé átmelegíti a fázó testedet. Szárnyaltam, amikor hazafelé autóztunk a párommal és beszélgettünk, mennyire szép is volt ez az év! Semmi mást nem kívánok a beköszönő újévben csak azt, hogy ugyanilyen legyen! Ugyanilyen szeretettel, ugyanilyen sok-sok fantasztikus párral ajándékozzon meg, akikkel együtt örülhetek a legszebb pillanatukban, esküvőjük napján, úgy, mint ebben a csodás évben.

Ha össze kellene foglalnom az évet, nagyon sok szép emléket tudnék említeni és hála istennek minimális kevésbé jó élményt, ami úgy olvad el a sok pozitív mellett, mint a szobába behozott friss hó. Hála istennek a hangulatmérőm, a negatív pirosat jelző tartományba csak igen ritkán kúszott fel, amikor a miért kérdésre kerestem nyugtalanul a választ. Miért jobb az, ha valakit ismeretlenül, ok nélkül megbántunk? Miért jó az, ha semmi ok nélkül kritizálunk? Miért irigyek annyian? Miért nem lehet összetartani inkább? Netán segíteni a másiknak? Sajnos trendibb ha "jól megmondod a magadét", attól máris "valaki" leszel. Én nagyon bízom benne, hogy a következő év sok ember számára lesz sikeresebb és boldogabb, javítva ezáltal az általános hangulaton. És bízom abban is, hogy nem az lesz a "menő", hogy megbántsuk a másikat, hanem ha megfogjuk a kezét. Kívánok mindenkinek nagyon boldog és tényleg sikeres új évet, még akkor is, ha a külvilágból érkező hírek elrettentenek. Kívánom, hogy mindezt félre tudjuk tenni és hinni tudjunk valami egészen másban, valami egészen jóban. Mert ha sokan akarjuk, és tényleg akarjuk, akkor igenis megtörténik. Tudom, hogy a nagy többség lelkében ott bujkál a szeretet, még ha az ifjúság szótárát használva "cink" is felvállalni, csakis ez vihet előre. Egyben köszönöm a sok pozitív levelet, az elmúlt évekből újra felbukkanó párjaim kedves szavait, a velük együtt elkortyolt forralt bor ízét, beszélgetéseket, a rengeteg e-mailt, telefont, ami már a következő  év sikerességének lehetőségét vetíti előre számomra.

"Ami a miénk megkapjuk. Ha megértünk rá..." 

Azt hiszem megértem rá  Tényleg. Végre azt csinálom, amit szeretek és mindig is szerettem. Egész életemben emberekkel foglalkoztam, mindig úgy alakította az élet, hogy akárhányszor próbáltam "kitörni" ebből, nem sikerült. Aztán elfogadtam. Nekem Velük van dolgom. A munkahelyeimen valahogy sosem találtam a helyem. Jó volt az, egy ideig, aztán mindig összetört valamiért. Először nem értettem, majd ráébredtem. Nekem magamnak kell tenni és csinálni a dolgaimat. Nem másokkal kell alkotnom, hanem magamban. Egyedül. Furcsán hangzik, de mégis működik.

Pontosan tudom, hol kezdődött. Van egy kedves ismerősöm, aki egyszer megkérdezte tőlem: Neked nem lenne kedved? A válaszom gyorsan és határozottan jött: De Igen! Aztán elkezdtem az életemet ebbe az irányba terelni. Most már nagyon sok szép élményem van, rengeteg párral találkoztam és mondhatom: olyan munkám van, amire mindig is vágytam. Végre megtaláltam önmagam. Szeretek szervezkedni, beszélgetni. Nem szerepelni, csak ott lenni, szinte észrevétlenül alakítani a menetrendet, hogy mindenkinek jó legyen. Szeretek segíteni. Jó érzés. Látni az örömöt az emberek arcán, az elégedettséget. Hmmm, ez előre visz. Persze nem könnyű, ne gondoljátok, hogy mindez pofon egyszerű, azért nem, mégis megéri, legalábbis nekem.


"Bölcs az, akinek szíve mindig teli van hálával. Mindenért..."

Hálás vagyok, és valóban, mindenért. Az egész évért, szezonért. Annyi mindent megéltem, sok-sok szépet, és az első negatív élményemet is. Mégis köszönöm. Mindenből lehet tanulni.

Annyi minden eszembe jut, ha végig gondolom a 2011-es évet. Minden esküvőt alázattal, nagy odafigyeléssel vezettem le. Nagyon fontos fél órája ez a hosszas szervezésnek. Soha nem lehet rutinból, mert hát már ugye van tapasztalat, csakis szívből jövően, mintha az első lenne.

Az első e-mailváltás, az első telefon, majd az első, mindent eldöntő személyes találkozás. Olyan jó látni őket, boldogok, mosolyognak, életük legfontosabb napjára készülnek. Reménykednek, bizakodnak, esendőek, időnként tanácstalanok, néha mindent tudóak

Hát vége ennek a szezonnak is. Még most próbálom feldolgozni mindazt, ami velem történt. Mennyi új ismeretség, barátság alakult szinte észrevétlenül. Jó érzés, hogy csörög a telefon és újra találkozunk, pedig már hónapok teltek el az esküvő óta. Vagy jön az e-mail, hogy vacsorázzunk együtt. Ezért érdemes, ezekért a pillanatokért. Olvasom a véleményeket, amiket szorgosan küldenek párjaim. Nézegetem a fotókat és újra visszaidézem minden egyes nap eseményét. Aztán mosolygok, amikor a lányom megkérdezi: Anya, és ez az esküvő mikor volt? A válaszom után meglepődve újra kérdez: Te mindegyiket percre pontosan tudod mikor vezetted? Háát, igen, percre pontosan. Mert mindegyik fontos volt a számomra, hogy is lehetne elfelejteni, mikor kinek az esküvőjén volt kulcsfontosságú a szerepem.

Akkor most pihenek? Azt hittem fogok, de nem  :)   Mert újra megcsörrent ma a telefonom és már a személyes találkozót beszélem a párral, akik jövő júniusban esküsznek. E-mailben is jönnek folyamatosan az újabb és újabb érdeklődések, kérések és kérdések, melyek ismét pörgésre késztetik az agyamat. Az élet nem áll meg, indul az újabb kör, átlépünk a spirálkör következő fokára.
Idézetek, amik elérnek a lelkemig...

Müller Péter

"Nemcsak azért vagyunk manapság kimerültek, mert sokat robotolunk, hanem mert olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk, és olyan légkörben élünk, amelyben nincs szeretet. Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel."

Wass Albert

"Megtanultam, hogy mindenki a csúcson akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredek oldal megmászásában rejlik."

Paulo Coelho

"Az vagyok, aki bárki más is lehet, ha hallgat a szívére. Olyan ember vagyok, aki leborul az élet titokzatossága előtt, aki nyitott a csodákra, aki derűsen és lelkesen viszonyul mindenhez, amit csinál."

Márai Sándor

"Boldogság természetesen nincsen abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!

Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit - a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek."



Ó igen. Én is "emberből vagyok"...

Könnyű neked. Szokták mondani. Miért? Kérdezem. Persze mindenkinek a másik munkája az egyszerűbb. Néha csodálkozom is az embereken, időnként nem értem őket. Bár aszem, már nem is kell mindenkit megértenem. Könnyű nekem? Át sem gondolják, fel sem fogják, mekkora felelősséggel jár a szertartásvezető munkája. Mennyi előkészület, mennyi szervezés, hogy minden úgy alakuljon, ahogy megterveztük. Spontán problémamegoldás, hisz bizony vannak szituációk, amiket abban a szent pillanatban 1 perc rendelkezési idő mellett kell profin korrigálni. Órákig készülődök, mintha a saját esküvőm lenne, hogy vasalt ruhában, frissen mosott hajjal és sminkkel érkezzek a helyszínre. Abban a fél órában akár több száz szempár is rám tapad, az ifjú pár pedig bizalommal, reménnyel telve várja, hogy megszólaljak. Ők kértek fel engem arra, hogy Velük lehessek, hogy én adjam át azokat az érzéseket, melyek akkor ott, abban a pillanatban a szívük mélyén lakozik.

Nem hiszitek el, de hiába vagyok túl, már jó néhány levezetésen én még mindig izgatott vagyok, ahogy megszólal a bevonuló zenéje. Majd kiugrik a szívem, minden alkalommal, amikor egyik lábamat a másik után teszem és elindulok a szépen feldíszített asztalomhoz. Ott állok, és dobogó szívvel várom, hogy a két szerelmes elém érjen és vágyakozóan rám nézzem.

Nem tehetem meg, hogy bármi, ami velem történik, egy másodpercre is rányomja bélyegét a ceremóniára. Mert talán nem is gondoljátok, de bizony nem egyszer fordult elő velem, hogy rendkívül zaklatott állapotban kellett elindulnom. Nekem is van családom, barátaim, akikkel sajnos időnként akár komoly gondok, bajok is történhetnek. Ott mégis mosolygok és teszem a dolgomat, hisz ez életetek egyik legfontosabb pillanata. Volt, hogy napokig mézet kanalaztam a hétvége előtt, mert éreztem, hogy a hangom valamerre világgá akar készülni. És én nem tehetem meg, hogy nem tudok megszólalni. Dolgom van, fontos tennivalóm a hétvégén. Lehetetlen, hogy ne tudjam azt teljesíteni, amit elvállaltam, amit megbeszéltem velük/veletek. Fáj a fejem? Kit érdekel? Bekapok egy bogyót és ülök az autómba a férjem mellé, akinek végtelenül köszönöm azt a sok türelmet, amit kaptam tőle. Ha tehetem, vele megyek. Olyan ő, mint egy jó asszisztens a sebész mellett. Szavak nélkül tudja, már mit kell tennie. Odahozza a homokot a homoköntő ceremóniához, mindig van nála gyújtó vagy gyufa, hogy lángra lobbantsam a gyertyákat. Még a tobozokat is elrakosgatja az utamból, ha az erdő közepén tartjuk a szertartást. Nem zúgolódik, hogy megint egy szombatunk vagy vasárnapunk oda a családi hétvégéből. Tudja, hogy ez nekem mennyire fontos, mennyire szeretem. Csendben segédkezik, szeretettel, türelemmel. No azért kikéri a jussát  minden alkalommal  :)   meg kell hívnom egy fagyira a szertartásvezetés után. Még azt is meghatározza, hogy 5 gömb!  Igyekszem teljesíteni.


Mosolyogjatok ti is...

Még, hogy könnyű nekem? Egy csodaszép júliusi esküvőre készülök. Az időjárás azért meg-meg viccel bennünket. Mire odaérek a szertartás helyszínére kicsit esőverte a vállam, de én megyek rendületlenül. Volt időm megszáradni és a süss fel napot énekelni a vőlegénnyel az udvaron. Izgul szegénykém, hogy most mi lesz. Már ott tart, hogy lepakoltatja az egész cuccot a terembe, fél, nincs elég hite. Aggodalmaskodik (persze belül érzem én a miértet) mégis az mondom neki: Ahol én vezetem a szertartást, ott mindig süt a nap! Próbálja elhinni és bizakodva néz rám, majd meghajlik. Ő is kezdi hinni. És megtörténik a csoda. Felettünk már csak szürke az ég, gyorsan mozognak a felhők és előbújik a nap. Fényesen világít, mintha hallotta volna kérésünket, már ketten mosolygunk. Az egész szertartás ideje alatt gyönyörű idő lett, nem volt meleg, nem volt hideg. Az a tuti jó idő, amire mindenki vágyik a nagy napon. Tényleg könnyű nekem? Legyen lélekjelenléted, merd meghozni a döntést, hinni és bízni. Aztán a legszebb résznél, amikor a szülőket köszöntöm egy igazi bazi nagy méhecske rászáll a vállamra és lágyan csiklandozza a karomat a rövid ujjú ruhám alá bújva. Jézusom! gondolom magamban, ezt most hogy???... A mikrofon előttem persze, minden szempár feszülten figyel, elérzékenyülve az édesanyák és én azon gondolkozom, miközben mondom a szöveget, hogy mit csináljak, ha belém csíp? Ordítani mégsem lehet, a fájdalom az meg jön. Felkészülök hát arra a pillanatra lélekben, hogy nem fáj, nem fáj. Majd elérkezek a gratuláció részhez és feladom a küzdelmet. Mert eddig mozdulatlanul álltam, visszaverve a támadását a kis huncutnak, no de most lépnem kell. Ha megmozdulok végem! Az angyalok velem voltak, mint az időjárásnál, abban a pillanatban, amikor kiléptem az asztalomtól a méhecske megunta a vállamon ücsörgést és elröppent a csodaszép napsütésben valamelyik muskátli szirmára. Megúsztam, kivert a víz, mintha legalább a 40 fokos hőségben álltam volna, de persze ezt senki nem vette észre.  Még, hogy könnyű nekem?...


Tudni kell nemet mondani...

Tavasz volt, amikor az első e-mailt váltottuk. A több ezer km-es távolság miatt ez maradt. Telefon és levél. De nem bántam, tettem a tőlem legjobban telhetőt. Hónapokon át írogattam, beszélgettem a vőlegénnyel, már komolyan vártam az első "igazi" találkozást. Addigra minden le volt szerezve, hisz megbeszéltünk mindent. Én is nyugodt voltam, ő is. A személyes megbeszélésünkkor már késett, 3 órát. Nem baj, gondoltam belefér még ez is, bár nem esett jól. Igaz az egész napomat át kellett szervezni, de hát majd csak megéri, egy szép esküvőn lehetek. Közös ebéd, a részletek pontról pontra megszervezése. Majd abban maradtunk, hogy várom a menyasszony véleményét is és az "áldását" a forgatókönyvre. Csak az ígéret maradt napokon át. Hosszú volt a várakozás, már kissé feszült is. Aztán hiába írtam e-mailt, próbáltam telefonálni, nem találtuk a közös nevezőt. Aztán egyik este 8 után végre megcsörrent a telefonom. Zuhant a mázsányi súly terhe rólam, hogy végre rendbe tehetjük azt a napot.

Néhány percnyi beszélgetés után jéggé dermedtem. A vőlegény csak úgy egyszerűen közölte velem, hogy ők bizony, vagyis a menyasszony teljesen eltérő forgatókönyvet, mi több egészen más szöveget óhajt a szertartás ideje alatt. Isten bizony, akik megismertek hiszem, hogy alátámasztják rugalmasságomat, de most ledermedtem. Nem gondolja, hogy egy nappal az esküvő előtt mindent megváltoztat? A szertartásvezetés azért nem arról szól, hogy egy A/4-es lapot magam elé tartok és szóról szóra felolvasom a szöveget. Ehhez nem kell szertartásvezető, ezt egy olvasni tudó ember is meg tudja csinálni, ha maga köré csavarja a nemzeti színű lobogót. Ehhez nem tudom a nevem adni. Bohócot nem csinálok magamból. Jeleztem elégedetlenségemet, mire komoly válasz érkezett: Én fizetlek és azt csinálod, amit én akarok! Életemben ritkám éreztem így megalázva magam, de összeszedtem minden erőmet és visszaválaszoltam, majd oda jutottunk, hogy életemben először megtettem azt, hogy lemondtam a szertartás vezetését.

Képtelen lettem volna arra, hogy szeretettel és tisztelettel köszöntsem a jegyespárt házasságkötésük alkalmából. Beletört volna a nyelvem a mondatba és nem lett volna őszinte. Tudni kell nemet mondani, mert már nem éreztem biztonságban magam. Jóhiszeműen, bizalommal adtam az időmből, a munkámból. A szöveget az utolsó mondatig átküldtem nekik, és leszerveztem jó néhány dolgot az esküvővel kapcsolatban. Mindezt azért, hogy valakinek megkönnyítsem a dolgát az esküvőn. Persze az volt a céljuk, hogy én kilépjek, ezt akarták kiharcolni és a birtokukba jutott információkat maguk javára fordítani. Tanulópénz, szokták mondani. Hááát bevállaltam, megfizettem. Azóta sokat tanultam ebből a negatív sztoriból. Nem mind arany, ami fénylik.


Ezért (is) szép ez a munka...

Néhány hete  belépett hozzám egy fiatal lány. Láttam, hogy ideges, valami nagyon nyomja a lelkét. Aztán mesélni kezdett. Évek óta házasok, de a szülei ellenezték kapcsolatukat. Mégis olyan erős volt a szerelem, hogy nem tehettek mást: titokban összeházasodtak. Majd teltek múltak az évek és egyszer csak szerelmük gyümölcse is kopogtatni kezdett ajtójukon. Az első percek örömét azonnal letörte a hogyan tovább érzése. Megkapták a zöld jelzést a szülőktől végre, de a hivatalban falakba ütköztek. Mit tegyen? Napokat gyötrődött, majd megtalált engem. Sokat beszélgettünk, mindig arra kért, hogy segítsek. Segítsek, hogy boldogan mehessen férjhez, most már szülői engedéllyel. Mindent megtettem, hogy ez a titok még most is az maradhasson. Talán még egyetlen egyszer sem aggódtam ennyit a levezetés miatt, de bíztam magamban. Ő pedig persze bennem. Ettől (is) szép ez a munka. Átsegítettem egy fiatalt pár egy olyan megpróbáltatáson, ami évek óta teher már számukra. Most végre szabadon, boldogan várhatják gyermekük születését férjként és feleségként, élvezhetik a házasság minden örömét. Világgá kiálthatják örömüket és viselhetik végre a karikagyűrűiket. Nincs már a kő súlya, nincs már a rettegés. Sínen van minden.

Különleges történet, ami nagyon meghatott. Átéreztem minden pillanatot, amit a szervezéssel együtt töltöttünk. Anya vagyok és belegondoltam: mit érezne a lányom, ha én tiltanám a kapcsolatát? Az élet nagyon szép és megható történetekkel ajándékozott meg ebben az évben. Köszönöm, hogy itt én segíthettem.